Abszint
Abszint, őszintén imádlak
Mikor iszlak, úgy érzem
Fiatal erdők lelkét szívom magamba
A csodás, zöld évszak alatt
Illatod zavarba hoz
S opalizálásodban
A régi idők mennyországát látom
Mintegy nyitott ajtón át
Mi lesz most, ó, átkozottak oltalma
Hiábavaló paradicsomnak bizonyulsz
Ha kielégíted szükségemet
S ha, mielőtt kinyitom az ajtót
Ráveszel, hogy törődjem bele az életbe
A halál megszokásával
Abszint
Ne szólj többet
Ne szólj többet
Én vagyok a Zöld Tündér
Köpenyem a kétségbeesés színét viseli
Semmiben nem hasonlítok a múlt tündéreire
Nekem vér kell, vörös és forró
Áldozataim lüktető húsa
Egyedül pusztítom el Franciaországot, a jelen halott
Soká éljen a jövő...
De én, én megölöm a jövőt is, családokban pusztítom majd
Az ország, bátorság és becsület iránti szeretetet
Börtönök, kórházak és a pokol szállítója vagyok
Abszint
Ne szólj többet
Ne szólj többet
Abszint
Ne szólj többet
Ne szólj többet
Ki is vagyok hát?
A bűn felbujtója vagyok
Rom és bánat vagyok
Szégyen vagyok
Becstelenség vagyok
Halál vagyok
Abszint vagyok
Abszint vagyok