Eltűnt arcok hívása II
Bárcsak elragadhatnálak titeket mind egyszer
Elvinnélek akkor örökre és örökre
És csak elveszíteném magam bennetek
És zöldistenszerűen mosolyognék és szökdécselnék ott
Mindendüh, mindenvágy és bujaság képe
A Legbenső Éj
Pusztulást hoz játszóterekre
A beton mindent eltakar
A fű szunnyad, arra vár, hogy ismét felemelkedhessen
A Legbenső Fény végső Harsonáját hallgatva
Én pedig bal kezem ökölbe szorítom
Majd szétnyitom: az istenek, kiket szerettem
Mindholtak, lapok, fém, jelek mindelmúltak
(Edward Alexander valami szomorotthonban
Egyedül zuhan
S immár tisztán látja a Legbenső Fényt)
A Legbenső Fény bánata
Mordulás, szorítás és végső lélegzet
A Legbenső Fény számaival megfestve
A műanyagalakillúziót
Épp csak van időnk lenyelni
Mielőtt a Legbenső Fény kopogtat
Az ajtónál vár, az ajtónál vár
S ha látsz, próbálj vigyorogni
Én pedig gömb mögé rejtőzöm
Annak jeleként, hogy bújócskáznék
A hang vidám, örömmel teli
Leplezi, hogy szemünk bekötve
Minden örömtűz perzselőn éget
Ugrálunk, szökdécselünk, csokivagycsalunk
Csak figyeld szíved-lelked, mindened
És nézz hátad mögé, ott van
Nem mosolyog ott
Nem bocsát meg ott
Oly megtört ott
A Legbenső Fény
Üvöltő
A Legbenső Fény
