Az örök
A menet elvonul, vége a kiáltozásnak
Eltávozott szeretteik diadalát magasztalják
Asztaluk körülülve hangosan beszélgetnek
Eső áztatta virágokat szórva szét
A kapuban, a kert lábánál álltam
Figyeltem, ahogy felhőként tűnnek tova
A pillanat hevében kiáltani próbáltam
Benső tűz dühétől megszállva
Gyermekként sírok, bár az évek öregítenek
Gyermekekkel időm oly pazarlón telt
Megtartandó teher belső közösségükért
Fogadd el átokként, szerencsétlen egyezségként
A kapunál, a kert lábánál játszva
Látóterem kerítéstől falig terjed
Szavak ki nem fejezhetik, tettek el nem dönthetik
Csak nézve a fákat, a hulló leveleket
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése