Naptól aranyozva
Albion, milyen büszkén magasodnak fáid naptól aranyozva
Az országon át és mezőiden fáktól övezett vizek robognak
Ám szívedben miféle fény rejlik, mi nő és hoz virágot?
Kihűl az elme, az ősi erő kicsúszik az elgyengült kezekből?
Albion, látlak most, egykor nemes és büszke voltál
Nagyságod elmúlt, vagyonod szétszóródott, üres, mint a levegő
Mily pusztító betegség sújtott le a bőr alatta húsra
Elragadva hatalmat és becsületet egy csapással, belülről sorvasztva?
Albion, magas facsemetéd haldoklik, nem nő!
A nagyobb fát hagytad kidőlni, s most csemetéd is hanyatlik
Tél jön minden élőre, a gyökereket jég dermeszti
Ha még valaha is felfénylik a tavasz, tudsz-e majd új hajtást növeszteni?
Albion, ha marad is érték, ha semmi mást nem mutatsz
A legkisebb levél, a legapróbb rügy, mi ősi kérgedből előtörhet
A nyereség megéri az áldozatot, a harc a mészárlást
Ám kibírja-e szellemed a kín gyógyító csapását?
