A csend előtti vihar, első rész
A magas lángok immár feltárták a pusztítás nagyságát, s a Marina partján végzetük közepette messze fénylettek az ősi, csodálatos városok. Rubinláncként ragyogtak a tűzben, képmásuk fodrozódva emelkedett a vizek sötét mélységéből. A széles vidék falvai és tanyái is lángoltak, tűz csapott magasra a völgyek büszke kastélyaiból és kolostoraiból. A lángok füst nélkül, arany pálmafákként szárnyaltak a mozdulatlan légbe, miközben tűzeső hullott koronájukból. A szikraörvény felett vörösen megvilágított gerlerajok és gémek repültek a nádasból az éjbe. Addig köröztek, míg tollazatuk lángba nem borult, majd égő lámpásokként zuhantak a tűzvészbe.
Mintha a tér teljesen levegőtlen volna, egyetlen hang sem hallatszott, a látvány borzasztó némaságban bontakozott ki. Nem hallottam odalentről a gyermekek sírását, az anyák jajszavát, sem a szövetségesek harci kiáltását, sem az istállókban rekedt jószág bőgését. A pusztítás minden rettenetéből csupán az aranycsillogás ért fel a márványszirtekig. Így lángolnak fel távoli világok szemet gyönyörködtetve az elmúlás szépségében.
Így lángolnak fel távoli világok szemet gyönyörködtetve az elmúlás szépségében.
