Valamennyi ember, míg meg nem szabadult az idő kötelékétől, a történelem lefelé tartó ösvényét követi, akár tudja ezt, akár nem, akár élvezi ezt, akár nem.
Valóban kevesen kedvelik, főleg a mi korunkban, de azokban a boldogabb időkben is, amikor még kevesebbet olvastak, és többet gondolkodtak.
Kevesen követik habozás nélkül, anélkül, hogy időnként bánatos pillantást vetnének a távoli, elveszett paradicsom felé, amelyről mélyen belül tudják, hogy lényegét soha nem pillanthatják meg. A tökéletesség paradicsoma oly távol esik tőlünk az időben, hogy még a legősibb emberek is, akikről tudomást szereztünk, csupán álomként emlékeznek vissza rá.
Mégis követik sorsukat, engedelmeskednek végzetüknek.
E lemondó behódolás a romlás borzasztó törvényének, az idő kötelékének elfogadása olyan teremtmények által, akik halványan érzik: megszabadulhatnának tőle, ám túlságosan nehéznek érzik önmaguk megszabadítását, akik már előre tudják: soha nem járnának sikerrel, még ha meg is próbálnák, mert az ember gyógyíthatatlan boldogtalansága mélyén szánalom, a görög tragédiák szánalma rejlik, jóval megírásukat megelőzően.
Az ember boldogtalan, mivel általánosságban tudja és érzi, hogy a világ, amelyben él, amelynek része, nem az, aminek lennie kellene, nem az, ami lehetne, nem az, ami az idők kezdetén volt, mielőtt a romlás megkezdődött volna.
Nem képes teljes szívvel sajátjának elfogadni e világot, különösen azt a tényt nem, hogy egyre rosszabbá válik.
Bármennyire is próbál realistává válni, s amit csak tud, elragadni a végzettől, amikor csak képes rá, szíve mélyén legyőzhetetlen vágyakozás él valami jobb irányába. Képtelen általánosságban olyannak elfogadni a világot, amilyen.
A legszélesebb körű öldöklés bejelentéseként azt hiszem, a háború titokzatos szférákat készít elő a nagy eszmék megjelenésének.
Mikor a csontkamra szertefoszlik, gyönyör támad fel belőle, ahol a halandóság súlya lesüllyed, a lélek szabadsága pedig felemelkedik.
Minél nagyobb a felajánlás, annál nagyobb lesz a csoda és az ámulat.
